Fáj "dalom"
Most a fájdalomtól rogytam össze,
de mégis állok,
a szívem most eltünt,
de mégis várok.
Megöl a fájdalom, kínoz, rombol,
de mégis kérlek;
külsőm most sértetlen,
de bellül vérzek.
Kidobták a szívemet végleg, mint egy koszos szennyest
egy végtelen szennyes kosárba
a mosógép halott
egy üres házba.
A fájdalmamat már nem érzem,
csak az hogy élek,
de miért?
még mindíg csak kérlek.
A fájdalmam ittvan, csenben velem
nem gyötör nem kínoz
nem jő' ki rajtam,
de a holnap mit hoz?
Fájdalmammal kéz a kézben
járom a várost,
egymásnak sírunk,
ez egymáshoz jár most.
Elmondom a bánatomat neki, mert a barátom,
elmondja a bánatát nekem, mert a barátom,
kölcsönös a szerep,
én meg nem bántom.
Nem pártol máshoz, velem marad örökké,
de ezt nem tőle kérem,
(illetve kértem)
de most eljött értem.
Egy favagyok, de nincs levelem se ágam,
az egyszem levelem lesett, elhagyott,
bellül fájok,
mint ahogy A szűznek fájhatott.
Barátunk voltuk, de szerelemmé szövődött,
a fajdalmam és én,
vele fexek, vele kelek,
van még remény!
De ahogy látom, fájdalom van benned is,
megcsalt hát a fájdalmam,
azt hittem velem marad,
pedig csak szeretetet kívántam.
Még a fájdalom is elhagy, ez irónia,
újra elöjött bánatom
fájok...
és nem maradt más csak Én és a Fáj'dalom'.
