Ahogy a cím is... Ha memoár hát memoár. Ma megbizonyosodtam róla hogy nem vagyok egyetemre való, és ha belegondolok nem is vágyok erre. Több álmom is van, de ebből szép lassan csak egyet teljesíthetek. Le kell mondanom sok mindenről, de miről pontosan. Mindenki elvárja ha már egyszer elkezdtem fejezzem is be az egyetemet. Sőt valaki biztat hogy menne ez nekem. Tudjátok mit lehet... de én nem vagyok szorgalmas, főleg olyanban nem amit rám erőltetnek. Olyan szívesen fognám a kis alap dolgaimat, csomagolnék össze és indulnék el a világban gyalogszerrel vagy stoppal vagy amivel csak tudok, mint egy senki, a nevem se maradjon fent, elgyalogolnék japánba megnézni a cseresznye virágzást, elmennék Szibériába túlélni egy igazi orosz telet a vadonba. Elmennék a sivatagba, vagy csak egy kis erdőbe kóborló élete élni.
De szívesen lennék festőművész, de kit érdekel ma már a művészet főleg az enyém. Az egyetemen elnyomják az agyam reál részét, már ha volt ilyen. És kiölik belőlem a kreativitást. Egy síkra terelnek, ezt nem akarom...
Lennék újra sportoló olyan jó volt, a versenyeken rajthoz állni és remegő kézzel rajtpozícióba várni a dörrenést, amire mindenki futásnak ered, a hűn szeretett első helyért.
Lennék egy névtelen senki csak egy átlag férj, egy átlag apa, nem kell a fényűzés nem kell a gazdagság, nem kell a híresség. Csak legyek valakinek fontos.
Lennék én költő, de miről írjak? és kit érdekelne? Tehetségem sincs, csak rímek rendszertelen halmazát alkotom meg.
Végül csak a szám jár és maradok egy diplomás mérnökinformatikus akiből kihal a kreativitás, kihal a szürrealizmus amiért éltem haltam. Ez lenne a reál gondolkodás? De én nem akarok reális lenni, a szürreális a legjárhatatlanabb a legkáoszabb a legjobb számomra. Mégis ebbe kell élnem? Vagy lemondjak róla és válasszak más? Az életem nem az enyém. Akkor már mindegy mi lesz.
u.i.: Már mérnökinformatikus sem leszek.
